Olyan történetet osztok meg veletek, ami életem nagyon fontos része.
Húsz éve merem gyógyítónak mondani magam, és ez idő alatt nagyon sok súlyos betegség talált gyógyulásra. Korunk egyik legsúlyosabb betegségéről beszélek: a rákról.
Sajnos mi már csak akkor kapjuk meg a betegeket, amikor az orvostudomány már tehetetlen. Ennek ellenére húsz év alatt négy rákos beteget veszítettünk el, de sajnálatos módon a húgom is ide sorolható. Ez a tény nagyon bánt a mai napig is hisz nagyon nehezen fogadja el az ember azt a tényt, hogy több ezer lelken tudtunk segíteni és azon, aki életem meghatározó szerepét töltötte be azt tehetetlenül végignézni azt az egy évét, amit igaz fájdalommentesen, és tevékenyen de a végén mégis átmenettel végződött nem könnyű próbatétel.
A húgom volt igazából az első gyermekem, akivel mindent meg tudtunk osztani. Nagyon szerettük egymást és mindenben rám támaszkodott.
A bölcsödétől kezdve az egyetemig, az első barátjától a férjéig mindenben a részesei voltunk egymás életének.
Hét évvel ezelőtt a férje munkája Moszkvába szólította Őt. Rövid telefonváltások következtek az életünkben.
Soha egyetlen szóval sem utalt arra, hogy bármi baja lett volna. Három évvel ezelőtt a szokásos beszélgetéseink közben azt mondta: Holnap érkezek, mert az orvosom azt mondta gyomorfekélyem van, és szerencsésebb lenne otthon műtetni.
Ott rögtön, abban a pillanatban láttam a végét, de magamnak sem mertem beismerni és igyekeztem elhessegetni magamtól ezt a látomást.
Rögtön szóltam az egyik orvos barátomnak, hogy kezelje ő a húgomat, mert nem tudom, miért rossz érzésem van, hiszen rengeteg nagyon jó orvos van Moszkvában és nem értem, miért kell haza jönnie ilyen sürgősen egy fekély műtétre.
Másnap a repülőtérről együtt mentünk el a „rutinvizsgálatokra” mert ott már egyértelműen láttam a nagy bajt. Ott tudta meg a húgom is, hogy gyomorrákja van, ami teljesen szétszóródott.
Műteni sem akarták, mert azt mondták, ott marad a műtőasztalon.
Végül nagy rimánkodásra, vállalva a felelősségét annak, hogy nem lesz sikeres a műtét, elvállalta egyik legnevesebb professzor. Négy napom volt, arra, hogy energetikailag felkészítsem a műtétre.
A műtét sikeres volt, csak sajnos az életfeltételek nem voltak a továbbiakban megfelelőek. Kivették az egész gyomrát, lépét, nyelőcsőből és a vastagbélből is. Ennek ellenére, a kismedencéje tele maradt rákos sejttel. Ez még mind nem lett volna nagy baj, csak a felszívódása nem volt megfelelő. Ilyen fizikai körülményhez járult a lelki ok: szó szerint azt mondta:
Nővérkém... Ha megteszem, azért halok meg, ha nem teszem meg, azért megyek el.
Innentől mindkettőnk számára nyilvánvaló volt a betegségének a kimenetele.
Arra kért, hogy értessem meg vele: mi van a halál után és mi az, amit időnként látni vélt.
Mindkettő teljesen sikerült.
Azért kellett röviden ismertetnem veletek ezt a történetet, hogy megértsétek a Cinivel való viszonyomat.
Delhusa Gjoni által ismertem meg Cinit két évvel ezelőtt.
Rögtön tudtam, hogy ez a találkozás sorsdöntő. Először csak azt gondoltam, hogy segíteni kell neki, de nem csak ez volt a feladatom vele kapcsolatban.
Fél év telt el, amikor egyszer csak elkezdtünk egymással őszintén beszélni.
Aznap hajnali két órakor indultam el tőle és szokás szerint a húgomhoz mentem. A karomközt tartva ment át teljesen békében.
Miért? Miért! - volt a kérdésem az Univerzum felé és egyben kérdezve a húgomat is.
– Testvér!
– Igen Hugi tudom hogy mindig is testvérek maradunk, is amíg élek, de milyen összefüggés van köztem közted és Cini között?
– Nézd meg a születési dátumokat!
Lázasan kezdtem számolni a napokat. Nem lehet igaz!
Cini születése és az Én születésem között pontosan annyi nap telt el, mint az
Én születésem és a húgom születése között!
Hihetetlen!
Napra pontosan annyi nap telt el Cini születése és az Én születésem között, mint amennyi idő telt el az Én születésem után, amikor a hugicám megérkezett.
Drága kicsi hugicám!
Ígérem neked, hogy nagyon fogok vigyázni Cinire!
Nem fogom hagyni, hogy nem odafigyelésből bármi baja lehessen!
Köszönöm, hogy annyira szerettél, hogy magad helyett testvért adtál!
Soha nem jöttem volna rá arra, hogy a születések között milyen szoros az összefüggés!
folytatjuk
